a fényképek utómunkázása az egyik legérdekesebb dolog, amivel életemben valaha találkoztam. komolyan.

asszem, függő vagyok – gyakran fordul elő, hogy olyankor is hozzányúlok egy-egy képhez, amikor az már nyers formájában is elég jól mutat, úgy, ahogyan a gépből kijön. ilyenkor a kezemre csapok, és megdorgálom magamat, hogy ejnye, ne essünk már túlzásokba… de aztán többnyire szemtelenül visszakérdezek, hogy ugyan már, miért ne? és tényleg. miért is ne?

vannak időszakok, amikor arra törekszem, hogy úgy fotózzak, hogy a lehető legkevesebb manipulációt igényelje a végeredmény, de azért olyankor is ott motoszkál bennem valami, hogy mi lenne, ha kicsit azért megpiszkálnám a dolgokat…? (azt azért rögtön szögezzük le, hogy viszonylag ritkán sikerül tökéletesre exponálnom a pillanatot. és egyébként nagyon tisztelem azokat a fotósokat, akik úgy képesek létrehozni egy képet, hogy az úgy jó, ahogy van. tényleg. respekt.)

van, hogy elrontott képeket veszek elő, és megpróbálok kihozni belőlük valami használhatót. vagy legalább valami hangulatot. vagy, mittudomén, bármit. néha sikerül, gyakran nem – viszont ezekből az esetekből sokat tanulok. utómunkát is, és fotózást is, hiszen többnyire rájövök, hogy mit rontottam el a fénykép készítésekor.

de a legkomolyabb indítékom az, hogy gyakran megtámad egy-egy ötlet. van, hogy már a fotózáskor, van, hogy csak később, amikor a gépre töltöttem a képeket, és nézegetem őket, hogy vajon melyikkel lehetne valamit kezdeni. és, ha az ötlet támad, nehéz kitérni az útjából… meg hát minek is.

a hosszú évek alatt, amióta a PhotoShopot használom, jó néhány trükköt elsajátítottam, meg később találtam ki magamtól is. bárki bármit mond, nem lehet megunni.

engedd meg, hogy megmutassak néhányat a munkáim közül, a teljesség igénye nélkül. minden esetben megmutatom az alapképet, meg a végterméket is, hogy lásd a különbséget. van, ahol csak apró változtatásokat eszközöltem (részleges színezés, ilyesmi), van, ahol elég komolyakat (pl. leromboltam egy egész utcát – persze csak virtuálisan), sőt, az utóbbi időben rákaptam arra is, hogy belerajzolgassak a fotókba (ezek közül kicsivel később mutatok majd példákat).

fogyaszd egészséggel!

napsugárkorrekció

az alábbi kép talán 2oo8 nyarán készült, a Balaton nevű tónál – ott dolgoztunk azon a nyáron, és ezt a partszakaszt annyiszor megörökítettem, hogy a vége felé már untam is. ezen a délutánon azonban elég szerencsés fényviszonyokat sikerült elkapni, nagy felhővel, fénysugarakkal, vízen csillanó fényekkel.

valahogy azonban nem az jött ki a gépből, amit látni szerettem volna. sokkal erősebb fénysugarakra, sötétebb tónusokra emlékeztem. úgyhogy növeltem a kontraszton, tekergettem a színeken, amíg olyan nem lett, amilyenre emlékeztem.

kapott még pluszba egy erős, fekete keretet, egyrészt hogy erősítse a fényhatásokat, másrészt meg azért, mert abban az időszakban pont ez volt a mániám.

az énekesmadár éneke

a következő képet otthon fotóztam, anyámék kertjében, a lemenő nap viszonylag gyér fényénél. a madár egy diófa ágai között énekelt, és elég nehéz volt egyáltalán megtalálni az ellenfényben, hogy pontosan hol is van.

talán már önmagában is aranyos kép lehetne, még ha kicsit sötét is (amin elég könnyű segíteni). nem is volt vele különösebb szándékom, úgy akartam hagyni, ahogy van. talán egy kicsit vágni belőle, talán egy kicsit feljavítani a szürkeséget a háttérben… csak aztán támadt egy ötletem. ha már egyszer énekesmadár…

a vágás, mint az utómunka első lépése, többnyire alap. az elrontott kompozíciót könnyű javítani, de ha a kép újragondolásáról van szó, akkor is hasznos tud lenni. a háttér kapott egy színátmenetet, hogy jobban a téma felé terelje a tekintetet. meg került még oda egy kis plusz…

(szerintem legalábbis) ez a kép tipikus példája annak, hogy néha elég csak egy nagyon kicsit változtatni a valóságon ahhoz, hogy az érdekesebb legyen. vagy legalábbis mosolyra késztessen néhány arra fogékony nézelődőt. amire azt mondom, hogy ezért már megérte.

technikai apróság, talán észrevetted, hogy a hangjegyek nem tökéletesen élesek, ugyanis úgy kevésbé tűntek ööö… “hitelesnek” – talán nem ez a megfelelő szó rá ebben az esetben. alapszabály ugyanis, hogy bármit teszel hozzá a képhez, annak minőségben, színben, mindenben passzolnia kell hozzá ahhoz, hogy hihető legyen.

asszem.

iLife

ha az előző kép arra volt példa, hogy egy apróság hozzáadásával hogyan lehet manipulálni egy fotót, akkor álljon egy példa arra is, hogy milyen az, amikor nem hozzáadunk, hanem elveszünk belőle.

ez egy alma, az almafán. igen. semmi extra. hacsak ki nem harapunk belőle egy falatnyit. (mondjuk PS-sel, ha már fotózáskor nem jutott eszünkbe, hogy akár ténylegesen is megtehettük volna. ráadásul az egészségesebb is. na nem az almának, persze.)

ez így már nem egy sima alma, nem?

valamennyire élénkebbek lettek a színek is, és a szellősebb kompozíció miatt, eltűnt néhány ág és levél is. ez mind egyszerű feladat, az igazi kihívást nem is ezek jelentették, hanem két dolog.

azt a harapást, azon belül is az alma húsát, azt meg kellett rajzolni szépen. egérrel, paint eszközzel, lehetőleg valósághűen, tekintettel a fényekre-árnyékokra, meg ilyesmi. hát, ennyire futotta tőlem.

a másik meg, hogy az a levél az alma mögött, a harapásnyom félkörében, ugye, alapból nem látszott a képen, hisz eltakarta az alma. tehát… tehát azt is létre kellett hozni. egérrel, paint eszközzel… nem, persze nem rajzoltam újra, ebben az esetben elég volt a levél másik felét tükrözni, és a megfelelő szögben elforgatni, meg piszkálni rajta még egy kicsit, hogy ne legyen túl szimmetrikus.

mindenesetre ebből az esetből az derült ki (számomra legalábbis), hogy az olyan apróságok, mint az a levél, teszik “valóságossá” a manipulált fotót. a levél, ami pont azon a kiharapott részen látszik át, amiről azért sejtjük, hogy talán nem is volt igaziból kiharapva.

a varázsfiola

a következő azon kevés esetek egyike, amikor a fotó elkészítésekor nagyjából sejtettem, hogy mit akarok kihozni a végén.

van nekem ez a kis üvegcsém, fogalmam sincs már, hogy honnan, ott áll a konyha polcán, és néha pont olyan szögben süt rá a nap, hogy az tök jól néz ki (szerintem). mindig nézegettem, és néha gondolkoztam is rajta, hogy valamit kéne kezdeni vele, már úgy értve, hogy fotóilag.

aztán egyszer rájöttem, hogy hogyan is mutatna ez igazán jól. elkészítettem a képet, a hűtő tetején, egy fehér A4-es lappal a háttérben. (meg egy bögrével, ami megtartotta a lapot.)

nem is nagyon készült több kép, tudtam, hogy ebből ki tudom hozni, amit akarok.

afféle stílusgyakorlat volt ez inkább, mint komoly munka, mély mondanivalóval, vagy akármi ilyesmi. valahogy az kattant be az üvegről, hogy olyan, mint egy varázsszeres fiola a mesékből, ami a varázsló polcán áll. úgyhogy ennek szellemében álltam neki a feldolgozásnak. a cél az volt, hogy legyen színes, egy kicsit talán rajzfilmes, és mindenképpen meseszerű.

szerencsére erről a munkáról fennmaradtak fázisképek az utókor számára, így meg tudom mutatni, hogy nagyjából milyen lépések vezettek el a kész képig. (eléggé nagyjából, azt kell mondjam.)

röviden valahogy így készült:

1. végy egy vízzel töltött üvegcsét, és állítsd fénybe! fotózd le, az nagyon fontos!
2. a kapott képből készíts fekete-fehér verziót! tüntesd el a stúdiókörülményekre utaló nyomokat!
3. egy kicsit azért mégis inkább színezd meg!
4. sőt, adj neki még több színt! például töltsd meg titokzatos zöld folyadékkal víz helyett!
5. helyezd környezetbe!
6. keretezd be!
7. egészítsd ki ízlés szerint!

amire itt figyelni kellett, az az anyagok viselkedésének kérdésköre a fény tükrében. olyasmi, hogy fénytörés, görbe üvegfelület okozta torzítás (lásd a fa erezetét az üveg “belsejében”), az árnyék színezése (zöld vetített fény a deszkákon), meg hasonlók. a fotómanipulációra nagyon igaz az, hogy akkor van esélyed jól csinálni, ha ismered az alapanyagaidat, úgyismint fények,  anyagok, miegymások. bevallom, nem sikerült tökéletesre, de jó tanulópénz volt. meg hát öröm volt csinálni.

a másik dolog, amire figyelni kellett, az az volt, hogy lehetőleg stílusban maradjak, tehát megmaradjon a meseszerű, kissé talán rajzfilmes hatás is. ezért az élénk színek és az erős kontrasztok, meg a fokozott élesség, és a keret, meg az egyéb apróbb utómunkák a majdnem-kész-terméken. (textúrázás, miegymás.)

 

fotómanipuláció 2. rész – a világvége után

fotómanipuláció 3. rész – hangulatmódosítások